Az ötvenéves friss özvegy amerikai színésznő - életközép-válságnak becézett rettegés az öregedéstől, ismerős? – Rómába költözik, hogy éljen egy kicsit, s élvezze az életet. Lehet, hogy ha megfelelő köröket keres, még új férjet is szerezhetne - ehelyett a vesztébe rohan. Beleszeret egy selyemfiúba, fülig, halálosan - ahogy kell. A fiú gyönyörű, angyalarcú, jellemtelen és buta.

Meg tudom érteni Helen Mirren-t.. a fiú szép, na. A film címe: Tavasz Rómában.

Az összeomlás lassan, de feltartóztathatatlanul közeleg, egyre szebb ruhák, egyre extrább frizurák, az öregedő testtel vívott egyre kétségbeesettebb küzdelem ellenére.

Jön egy pénzesebb-fiatalabb nő, neki pedig marad a vég.

Hogy miért írta bele a forgatókönyv alapjául szolgáló novella szerzője (Tennesse Williams, a fülledt, fojtogató frusztrációk nagymestere) azt az utcáról felhívott szatír-koszos-rongyos srácot? Hogy a nő megaláztatása még végzetesebb legyen? Teljesen meg akarta semmisíteni ezt a Mrs Stone-t? – akit pedig semmi rosszat nem tett, mégis kihívta maga ellen azt az engesztelhetetlen haragot, amit a nyárspolgárokból és irigyekből az vált ki, ha egy nő egy fiatalabb férfiba szeret bele.

Helen Mirren alakítja a nőt, az a Helen Mirren, aki az még mindig nagyon szép, ebben a filmben is meztelen jelentet is vállalt. Hiába a ráncok, az Év teste lett nemrég, hatvanakárhány évesen.

Neki könnyű, ilyen arcberendezéssel, ilyen alakkal.

Továbbra is nyitott és keserves kérdés, hogy mi mindent él át az a nő, aki az életét a szépségre építette, abból merítette az erejét, hatalmát, biztonságát – és mindez olyan egyszerűen és rémisztően csúszik ki alóla, mint homok a talpad alól a tengerparton.